Sir András születésnapjára

2016. december 21. - Hangvető

Cikksorozatunk végéhez érve egy születésnapi bejegyzéssel szeretném felköszönteni a ma 63 éves Schiff Andrást. Miután ez az utolsó poszt ebben a sorozatban, ezért most személyesebb hangvételű írás következik.

Az elmúlt két hét során, amikor ezeket a cikkeken dolgoztam, sok felvételét hallgattam meg Schiffnek, és két olyan dolog jutott még eszembe, amiről eddig nem írtam. Én, mint gyakorló zenész tudom,  hogy egy romantikus vagy XX. század első feléből származó mű, pláne, ha virtuóz és a vége hangos, garantáltan sikert arat a közönségnél, még akkor is, ha az előadás adott esetben csak középszerű. Ugyanakkor viszont egy Haydn-szonátát nem elég csupán „jól” eljátszani, hogy egyáltalán megüssük a közönség ingerküszöbét – innen ered az a tipikus koncertszerkesztési elv, hogy egy bécsi klasszikus mű inkább a koncert első felében hangzik el, mintegy „bemelegítésképpen”.

Egy másik ilyen előadóművészi tapasztalatom a hangerővel kapcsolatos. Biztosan látott már mindenki olyat, hogy egy operában egymás után énekel egy jó énekes nem túl nagy hanggal, és egy kifejezetten rossz énekes hatalmas hangerővel (vö. üvölt) – garantálható a kirobbanó tapsvihar az utóbbi esetben. Ezt felismerve, illetve a koncerttermek méretének megállíthatatlan növekedése miatt a hangerő kérdése egyre központibb szerepet tölt be például a zeneoktatásban. Ezt megerősítheti bárki, aki manapság részt vett olyan mesterkurzuson, ahol egy versenyművet tanítottak. Elsősorban emiatt váltott a vonósok Casals utáni generációja is bélhúrokról fémre.

A második világháború utáni évekig még nagyon jól elkülöníthető iskolák voltak a zenei életben, például egy francia csellistát azonnal meg lehetett különböztetni egy némettől. Msztyiszlav Rosztropovics hatása azonban akkora volt a világ csellistáira, hogy a nagy hangon játszás mindenkinél elsődleges prioritássá kezdett válni, a zenélés más paramétereinek hátrányára. (Én több csellistát is ismerek, akik mind ugyanarról számoltak be, amikor Rosztropovicsot először hallották élőben: nem hitték el, hogy ekkora hang erősítés nélkül létezhet).

Ehhez képest itt látható egy részlet egy mesterkurzusból, ahol Schiff kifejezetten arra biztatja az előadót, hogy merjen halkan játszani (ez egy visszatérő momentum, ezen a kurzuson is ugyanezt láthatjuk). Ugyan a hangerő kérdése elsősorban élőben derül ki egyértelműen, de azért érdemes ezt a két – ragyogó – felvételt összehasonlítani:

Persze önmagában a halkabb zongorázás nem erény, ugyanakkor viszont sokkal differenciáltabb zongorázást tesz lehetővé, és így nem csak transzparensebb hanem sokkal szebb hangzások válnak lehetővé.  

Ezekből kiindulva érdemes egy pillanatra belegondolnunk, hogy mekkora bátorság kell ahhoz, hogy valaki tudatosan felvállalja már fiatalon is – a karrier legmeghatározóbb pillanataiban – hogy elsősorban a Bach-Mozart-Schubert repertoár érdekli. („De hát az konzis anyag, nem?” „Biztosan nem tud mást eljátszani...” „Nem üti meg rendesen a zongorát.”)

Mindezt nem csak én látom bele. Híres eset, hogy a leedsi zongoraverseny döntőjében Schiff annak ellenére választotta Bach d-moll zongoraversenyét a választható tíz versenyműből, hogy emberemlékezet óta nem nyert senki semmilyen megmérettetést nem romantikus/modern versenyművel. Mindezek után persze nem is ő nyert (hanem egy oroszt zongorista egy Prokofjev versenyművel, bizonyos Dimitrij Alexejev), nagy kérdés, hogy mi a tanulság.

Én a magam részéről nem szeretnék túl sok mindent belemagyarázni mindezekbe, ugyanakkor egybecseng egy tanárom történetével, aki a még hatvanas években egyszer együtt utazott Schiffel egy trolin a Zeneakadémia felé, aki már akkor arról beszélt, hogy egy embernek csakis azzal szabad foglalkoznia, ami ténylegesen érdekli.

Isten éltessen Sir András, remélem, hogy fogsz valamikor még Budapesten zongorázni, és nem kell Bécsig, Grazig vonatozni egy-egy koncertedért.

Zétényi Tamás

A sorozat eddigi bejegyzései:

  1. A hármasfogat és a marslakók
  2. Hogy kerül bele a művész a darabba?
  3. Tanáregyéniségek és emigráció
  4. A maratoni zongorista
  5. A komfortzóna elhagyása

A bejegyzés trackback címe:

https://hangveto.blog.hu/api/trackback/id/tr3012066127

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.