„A költészet az őserdők mélyén dobot ütő vademberrel kezdődik” – írta T.S. Eliot. Rövid időn belül harmadszor írom le ezt a mondatot, de mit tegyek: egyre többször jut eszembe, miközben zenét hallgatok. A ritmus, a rezgés sajátos atmoszférát teremt, rendszert visz a semmibe. Éppen emiatt a rendérzet miatt valószínű, hogy a ritmusnak, az első ütőhangszereknek előbb volt praktikus, mint gyönyörködtető funkciója az emberiség történetében. A közös munka, az összehangoltságot igénylő tevékenységek ritmusát adta. (Az éppen mellettem ülő Nur, darbukás és grafikus azt meséli, hogy a darbuka-tanára, amikor uniszónó monoton ritmust kell hozni, a „Szed-jük a da-to-lyát” ritmizálással vezényli ezt, ami eggyel szebb példa, mint a gályarabok mozgását összehangoló dobolásé).

Törzsi tánc Etiópiában, fotó: Goran Jovic

A közös mozgás összehangolása a korai csatákban, törzsi harcokban is fontos volt. És nem csak a fegyelmezett rendben vonulás miatt, hiszen a kezdeti harcmodornak ez nem volt része. Sokkal inkább azért, mert a közös dobolás, a közös mozgás, a közös ritmus az érzelmek, de a neuronok kémiai szintjén is erősíti a csoportkohéziót, csökkenti a félelemérzetet és erősíti a bizalmat. Tehát akik jól tudtak együtt dobolni és együtt mozogni, jobban érezték a ritmust, azoknak nőttek az esélyeik a harcokban.

Közös dobolás a Great Heart Fesztiválon

Daniel Levitin, a basszusgitárosból lett neurobiológus egyik kedvenc könyvemben (The World in Six Songs) laboratóriumi vizsgálatai alapján arról ír, hogy a világ minden zenéje hat csoportba sorolható aszerint, hogy milyen kémiai folyamatot indít el az agyban. A közös dobolás, a monoton, uniszónó ritmus szerinte oxitocin termelését provokálja az agyban, amelyik az egyik legjótékonyabb molekula: szeretetet, összetartozás-érzést, a szorongás, a félelem csökkenését okozza, segíti az empátiát, csillapítja a fájdalmat és erősíti az egyének közötti és csoportokon belüli kötődést. Ez nagyon úgy hangzik mint ami elég előnyös egy csatában és Levitin is arra jut, hogy a ritmusérzék evolúciós előnyt jelentett. Ma pedig, amikor nem elsősorban kézitusákkal töltjük az időnket, olcsó antidepresszánsnak hangzik a közös dobolás vagy annak legalább a hallgatása. (Persze ezt a zene sok összetevőjéről elmondhatjuk, és el is mondjuk majd később).

Levitinnek az alábbi videós előadása sajnos nem sikerült olyan jól, mint a könyv, de az oxitocinos rész szerencsére éppen az elején van, az első két percben.

Dr. Daniel Levitin, TEDxUSC 2012