“Volt egy gyors kézfogás, meg egy “Jó napot”. És akkor egyből a tárgyra tértünk. Semmi bemelegítés, vagy a zongorához hozzászokás. Csupán három hangot játszottam a legelső órám elején, amikor felkiáltott: “Nem, nem, nem, nem, nem!” Kurtág György növendékei a legkritikusabb hallgatásnak voltak kitéve, amit valaha is megtapasztalhattak; minden egyes hangnak van oka, és azt a játékosnak kötelessége megérteni.”
Amellett, hogy Kurtág György egyre ismertebb és elismertebb lett zeneszerzőként, sokáig a Zeneakadémián tanított, először zongorát, majd kamarazenét. (Jellemző módon – Bartókhoz hasonlatosan - zeneszerzést sosem tanított). Azok névsora, akik életük legmeghatározóbb tanáraként hivatkoznak rá, köztük Schiff András, Kocsis Zoltán, Csalog Gábor, Weiner Leó növendékeinek névsorához hasonlatos. Később már csak korlátozottan vállalt munkát a Zeneakadémián, részben zeneszerzői munkája, részben a megsokasodott külföldi meghívások miatt. A leghíresebb kamarakurzusokon a világ zenei elitjét taníthatta az angliai Prussia Cove-tól, az amerikai Marlboron át szinte minden európai nagyvárosig. Így lett a nemzetközi zenei élet fontos viszonyítási pontja, akihez rendszeresen elzarándokol egy-egy zenész vagy vonósnégyes megmutatni egy darabot.
Steven Isserlis, korunk legjelentősebb csellistája a Kurtág születésnapja alkalmából tegnapi posztjában a művész tanításáról írt.
Ha van ember, akit ezen a ponton feltétlenül meg kell említeni, az Rados Ferenc, Kurtág kortársa. Kurtág zeneakadémiai kollégájaként indult, és ma ő is hasonlóan karizmatikus tanáregyéniség, aki ugyanúgy a legnagyobb nemzetközi fesztiválokon tanítja rendszeresen a világ legismertebb zenészeit. Ugyanakkor rá kevesebb rivaldafény esik, hiszen nem komponál, és Kurtághoz hasonlóan nehezen megközelíthető ember.
Szinte mindenkinek vannak anekdotái, mert a bevezetőben említett kérlelhetetlen mérce: maga a mű – etikai alapállás, mint komponáláskor. Ha van valami, amiben még nehezebb megfelelni: amikor Kurtág a saját darabjait tanítja be. Csalog: “Megtanultam tőle, hogy a szándék, akár a lehetetlen akarása is fontosabb, mint az, ami megszólal. Mert a szándék átjön minden médiumon keresztül.”
Mai napig legendás, hogy Kocsis “Csókolom Gyuri Bácsi!”-val köszön, Schiff András egy egész fejezetet szentelt neki könyvében, Csalog Gábor egy interjúban mesél a közös munkáról, egy külföldi diákjára, Rachel Beckles Wilsonra pedig olyan hatással volt, hogy ő később két monográfiát is írt Kurtágról (a könyvekről Dalos Anna recenziói itt és itt).
Az interneten amúgy található pár rövid videó, ahogy Kurtág zenészekkel dolgozik, de ezt így persze nem igazán lehet átélni.
Legendás az is, hogy amikor Kurtág egyre ritkábban Budapesten jár, akkor a fiatalabb generáció egy koncerttel szokta köszönteni. Ilyenkor a koncert végén többször előfordult, hogy a színpadon spontán mesterkurzust tartott a művei előadásáról – bár ez ijesztően hangozhat, de valójában a zenészeknek és a közönségnek is örök emlékül.
Schiff András: “Emlékszem, volt, hogy feladott egyik óráról a másikra Schubert-dalokat. A Der Zwerget (A törpe) meg a Suleikas erster Gesangot (Zulejka első dala). Tizennégy évesen igazán vért izzadtam vele. Először én játszottam és Kocsis Zoli énekelt, aztán cseréltünk. Utána ki-ki kísérte a maga éneklését. Kurtág pedig csiszolgatta a hangzást, magyarázta a szöveg és a zenei hangok összefüggését. Új dimenziókat nyitott meg. Fanatikus volt, és sikerült bennönket is magával ragadnia.”
A bevezetőben Rachel Beckles Wilson visszaemlékezését olvashattuk első órájáról Kurtággal, a Schiff András idézet pedig ebben a könyvben található.
Zétényi Tamás
