“Ideje volna végleg a helyére tenni ezt az egész művészházaspár-kérdést. A témához kapcsolódóan naponta hallunk rosszindulatú csipkelődéseket, hűvösen objektív megjegyzéseket, nem ritka az áltapintatos közösségvállalásba burkolt közöny, de bizonyos gondolatok elhallgatása sem. (…) Tudomásul kell venni, hogy a házasság nem puszta életforma; amíg tart és működik, egyben megbonthatatlan – hogy mennyiben szükségszerű, ez most mellékes – közösséget jelent a felek közt. Tetszik, nem tetszik, két világ olvad eggyé, s ebben a közegben a házastárs ilyen-olyan szinten akarva-akaratlan beépül a másik fél egyéniségébe, világképébe, nemkülönben – értelemszerűen – a produktumaiba is. (…) Teljesen természetesnek, magától értetődőnek kell tekinteni a tényt: amennyire Kurtág Márta – papíron előadóművészként, de gyaníthatóan ezt a szerepkört jóval meghaladva – voltaképpen társalkotóként vesz részt a Kurtág-kompozíciók genezisének, kialakításának és utóéletének folyamatában, annyira „van jelen” Kurtág György egyénisége is felesége zeneiségében, produkcióiban.”
Kocsis Zoltán ír így Kurtág Mártáról a Holmiban megjelent Igazság és becsület című, Kurtág Márta Beethoven Diabelli-variációiról készült CD felvételével foglalkozó kritikájában.
“A búcsúról nekem az jut eszembe, ahogyan megtudtam anyám halálát. (…) Anyám elutazott nyaraltatni a gyerekeket és közben sárgaságot kapott. Apám ennyit meg is írt nekem levélben. Én akkor, 1946-ban, már három hónapja a nagynénéméknél laktam Budapesten, és ez alatt egyetlen levelet sem írtam haza. Ez a mulasztásom a mai napig fáj. Abban a levélben azt is megírta, hogy anyám két napig nem volt tudatánál. A levelet egy repatriált orvos hozta magával. Félénkem megkérdeztem tőle, hogy sokáig fog-e tartani ez az állapot. Brutális válasza sokként ért: - Most már nem. Két hete meghalt. (…)
Azon a héten, amikor anyám haláláról értesültem, jelent meg Márta az életemben. Mintha anyám küldte volna, maga helyett. ”
Kurtág Márta innentől kezdve hat évtizeden
át társa Kurtág Györgynek, műveinek első hallgatója, és úgy tudni, kíméletlen kritikusa — és mint ilyen legfőbb, és legmegbízhatóbb támasza.
1993-ban Kurtág Rückblick címen összeállított egy kompozíciót, amelyben több, kisebb darabját — régieket és újakat — fűzött össze egy ciklussá, zongorára, nagybőgőre, klarinétra és trombitára. Ez a “megkomponált” koncert egy folyamatot indított el, innentől kezdve kezdtek megjelenni a Kurtág (vagy mások) által összeállított műsorok, amelyekben egymás után váltakoznak a Kurtág tételek, átiratok és adott esetben más szerzők darabjai.
A Kurtág házaspár eleget tevén a megszaporodó külföldi meghívásoknak, ilyen módon összeállított négykezes műsorokkal lép fel azóta. Az egyik legszebb felvétel a zenélésükről is egy ilyen koncerten készült:
A Guardian így ír erről:
Egy, a nyolcvanas éveik közepén járó pár – 65 éve házasok – zongoráznak. A kezeik, amelyek simák, fényesek és nem ráncosak – mintha csak az évtizedek nem nyomot hagynának rajtuk, hanem ellenkezőleg, megtisztítanák őket – nem annyira játszanak a billentyűzeten, mint inkább csak hangzásokat varázsolnak elő belőle. Játékuk feloldja a különbséget közöttük és a hangszer, illetve egymás között is. A karjaik keresztbe-kasul fonódnak, mintha a négy kéz egyetlen játékosé lenne; a gesztusaik, és a tátott szájú rácsodálkozás és odaadás a zenéért (ami a férj zenéiből, illetve az ő Bach átirataiból összeállított sorozat), a mosolyaik egymásra, mind-mind megejtően hasonlóak. Még külsőleg is hasonlítanak, a szemüvegeikkel, rövid, szürke hajukkal, vagy a testtartásukkal a zongoránál. Amit itt láthatunk az egy privát, intim zenélés, ami egy csoda szintjére van emelve. Ez az egyik kincse a 20. és 21. századi zenének.
The New Yorker:
Nem volt még olyan zeneszerző, aki ennyire meggyőzően közelítette meg az elmúlás érzetét. A zene mégis tovább szól, tele sírással, nevetéssel, moraljó hangokkal, mintha csak egy zenélő dobozt hallanánk, amelynek egyes darabjai már nem mozognak. Végezetül Kurtágék Bach “Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit” kantátájának a nyitótételét játszották, ami – hogyan is mondhatnám – az egyik legszebb dolog, amit valaha hallottam.
Az interjúrészletek Varga Bálint András Kurtág szöveggyűjteményéből származnak.
Zétényi Tamás
