A napokban voltam a ljubljanai Druga Godba fesztiválon, amelyik az egyik legjobb boutique-fesztivál a környéken. Ez a boutique egy kicsit maníros, de elég jól leírja, hogy ez egy kicsi, de nagyon jó ízléssel összeállított esemény, mivel többé-kevésbé egyetlen ember, Bogdan Benigar barátom ízlését tükrözi. Ez nem csak arról szól, hogy neki jó ízlése van, hanem hogy egyedül dönt, nem kell kompromisszumokat kötnie, nem bizottság tervezi a lovat. Így van érezhető koncepció, idén elsősorban női előadókat hívott. Akik közül főleg Noura Mint Seymali varázsolt el, róla lesz leginkább szó most.

Szóval mit jelent, hogy boutique? Például azt, hogy nincs tömegnyomor. A legnagyobb koncertre kb 250-en fértek be, a Ljubljana közepén álló Cankari Dom tetőteraszán. Az épület ronda, de azért egy tetőterasz a hetediken, az elég jó helyszín. Itt játszott a nyitóesten a Nyugat-Szaharai Aziza Brahim, akiről már a decemberi Müpa-koncertje okán nem csak hogy írtunk, de még szelfiztünk is (illetve ő velünk, ő akarta, eskü!). Az ő müpás koncertje sokkal jobb volt, most kicsit erőtlennek tűnt, de azért ő még gyengébb formában is elég jó. A másik helyszínen, egy külvárosi moziban volt még Hindi Zahra (Beautiful Tango, tudjátok) és Tune Yards, egy romkocsmában pedig a libanoni Yasmine Hamdan. Nekem mindkettő sokkal jobban bejött lemezen, mint élőben, talán mert mindketten színésznők is, és én nem szenvedhetem a színpadiasságot, legalábbis ha eléri azt a mértéket, amit már észre veszek. (És még a kis világzene-rendőr is joggal horgadhatna fel bennem, mert rockos színpadi hangszerelésekben szinte minden egyedi ízük elveszett). És volt még a Sons of Kemet, ami viszont annyira jó, hogy mindegy is, hogy világzene-e (egyébként mindennél mindegy, ha elég jó): két dob, szaxofon, tuba – tökéletesen nonszensz felállás, miközben meg egyáltalán nem, hanem egy lecsupaszított fanfara rezesbanda. (Ben Mandelson, a Womex alapítója beszélt rá, hogy maradjunk hajnalig és nézzük meg és nagyon megérte. Vele többek között ezért is nagyon jó fesztiválozni, meg mert – amellett, hogy élő legenda – okos és vicces. És hát eredendően azért mentünk Ljubljanába, hogy Bennel és Chris Eckmannel, az év kiadója elnyerő Glitterbeat vezetőjével okoskodjunk a koncertek előtt). A lenti képen a Sons of Kemet látszik.

A legnagyobb élmény azonban a mauritániai Noura Mint Seymali-ék voltak, beleértve a férjét is. Amikor tavaly, nagyjából egyidőben Aziza Brahiméval, megjelent a lemezük, Azizáé sokkall jobban tetszett, és nem csak nekem, általában is jobb volt a megítélése. Élőben látva viszont teljesen átértékeltem és azóta a lemez jobban átjön, hozzá tudom rakni a személyiséget, ami addig megfoghatatlan volt. Mauritánia minden tekintetben elég furcsa képződmény és mint szinte minden országban, a zenéje tükrözi a társadalmi, történelmi, földrajzi hátterét. Nyugat-Afrika, de mégsem, Észak-Afrika, de az sem igazán, gyarmati szempontból spanyol és francia hatás is érte. Ezek is a főbb összetevők: nyugat-afrikai hagyomány, berber, al-andalúz és mór hatásokkal.

Nyugat-Afrika zeneileg az egykori Mande Birodalom területét jelenti. Ennek középpontja, utódállama Mali, de benne van Szenegál, Elefántcsontpart, Gambia, Burkina Faso, Guinea, Bissau-Guinea. A későbbi Mauritániának viszont csak egy vékony déli sávja tartozott ide. Ez azért fontos, mert az egykori nagy birodalom területei zeneileg ma is egy egységet képeznek: ez a jelik (griot-k) földje, a zenészcsaládoké, ahol a zenészek külön kasztot képeznek és már évszázadokkal ezelőtt hivatásosok voltak, a közösség tartotta el őket. A családoknak így nem csak lehetőségük, hanem feladatuk is volt a zenélés, mindenféle társadalmi funkcióban: családi és közösségi ünnepeken, történetmondóként, mulattatóként, hírvivőként, tanítóként. A nagy dinasztiák szinte mindig egy hangszert vittek: a Diabaték jellemzően korások (a mai családfő, Toumani a legjobb a műfajban), a Kouyate-k ngonisok (a mai családfőről, Bassekou-ról nemrég írtunk) és még sok-sok ilyen van. Mauritániában is így működik ez, Noura és férje is jeli-családból származnak.) A Mande Birodalomnál egyetlen államalakulat semmi sem volt nagyobb hatással a moden zene történetére, talán csak az Oszmám Birodalom katonazenekarai hasonlók. Ebből a kettőből együtt levezethető minden, amit ma könnyűzenének nevezünk. (Ez most talán kicsit elnagyoltnak hangzik, majd egyszer kifejtem.)

Nyugat-Afrikából megvan tehát a jeliség, és részben a hangszerek. A dallamokban viszont nagyon sok a berber és mór hatás, az énekben pedig még arabesque jellegzetességek is vannak. A koncert után Noura azt mesélte, hogy a hassaniya nyelvben (ami a beduin helyi beszélt formája, írásos alakja nincs) van egy szó a zenére, ami azt is jelenti, hogy „minden belül”, hogy minden benne van, az egész történelmük a jeliktől a gyarmatosításon át a sivatagi nomád életmódig.

Noura ardinon játszik, ami viszont csak Mauritániában használt hangszer és ami különleges benne, hogy ez csak nők által játszott hangszer. A felépítése kicsit hasonlít a korára, de kisebb és kevesebb, de keményebb húrja van. Akár ritmushangszerként is használható, ami akkor szokott előjönni, amikor egy tidnittel duóban játszanak. A férje, Jeiche Ould Chighaly ugyanis tidniten játszik, elképesztően, nyersen is nagyon szép harmóniákkal, denéha megnyávogtatja, torzítja, az is a helyén van. A tidnit ugyanaz mint a ngoni, csak ez a mauritániai hassaniya megnevezés a hangszerre. Általában esküvőkön és egyéb családi ünnepeken ez a szokásos tradicionális felállás: férj és feleség (esetleg báty és húg) duóban, a fiú tidniten, a lány ardinon játszik. Érdekes, hogy ugyanez a gyimesi magyarokra is jellemző volt, ahol gyakran a hegedű-gardon duókban a férj hegedült, a feleség gardonozott (mint például Zerkula János és Fikó Regina), ahol a gardon ugyebár szintén ütőhangszer. Mindenesetre mióta külföldön is játszanak, azóta kevesebb esküvőt tudnak vállalni és kezdi felütni a fejét a konkurencia, mondta Jeiche. Nouakchottban, a fővárosban egyébként szombaton vannak az esküvők, míg Bamakoban vasárnap és ott is ugyanígy zenélnek egyébként nemzetközi hírnévvel bíró zenészek esküvőkön a mai napig (lásd még Amadou és Mariam Dimanche a Bamako című lemezét).

Hogy miért is lett női hangszer az ardin, azt Noura sem tudta megmondani. „Ez a hagyomány, egyszerűen csak így lett. Férfi és nő így tud együtt zenélni”. A jó hír, hogy Noura Mint Seymali lesz a Szigeten is, de aki nem bírja addig, az például Poznanban már egy hét múlva megnézheti.

Itt találtok néhány képet, a hangszerről is. Bónusz kisbabával!