A Hármasfogat és a Marslakók című bejegyzésben Kocsis Zoltán, Ránki Dezső és Schiff András Zeneakadémiai éveit vizsglátam. Egészen különleges, hogy ezeknek a közös gyökereknek dacára pár évtized elteltével már mennyire más úton járnak ezek a zongoristák. A következőkben Haydn e-moll szonátájának első tételével szeretném bemutatni, hogy hogyan alakult a hármasfogat zongorázása. 

Nem teljesen sportszerű persze egyetlen felvétel alapján összehasonlítani egész életműveket, hiszen minden zenész esetében vannak zeneszerzők, akik jobban fekszenek, más egy élő és egy stúdiófelvétel, illetve nagyon különbözhet a felvételek hangminősége is. Mégis, jól érződnek a hasonlóságok, és persze a különbségek is. Ennek megértéséhez érdemes szót ejteni arról a szellemi és zenei klímáról, amelyben mindhármuk pályafutása indult.

A második világháború után különböző irányzatok voltak az előadóművészetben. Egyfelől tovább élt az a romantikus előadói attitűd, amelyet például a zongoristák közül Vladimir Horowitz játéka jelenít meg jól. Ennek a zongorázásnak a lényege a kifejezés maximalizálására való törekvés, a virtuozitás, az eredetiség keresése, a „szép” hangzás. Ugyanakkor ezeknek a jellemzőknek a túlfeszítése, illetve általánosságban az énkultusz és individum túlzott előtérbe állítása ellen kialakult egy  „személytelen” reakció.

Ennek egyik fő ága a modernizmus, amelynek jellemzői az objektív, személytelen hangvétel, az interpretáció terén a kottához való feltétlen ragaszkodás, egy hidegebb, objektívebb, intellektuális hozzáállás, a különböző előadói tradíciókkal szembeni legalábbis gyanakvás, a transzparens hangzásra való törekvés. Ezekre a legjobb példák Pierre Boulez (korai) felvételei, valamint a zongoristák közül Pollini egynéhány lemeze. Ezzel párhuzamosan jelentkezett a historizmus, amely egy történeti kutatásra támaszkodó és autenticitásra törekvõ interpretációs irányzat, és amely üdítően felfrissítette a hagyományos koncerttermi kánon interpretációit.

Mások lényegében folytatták a romantikus előadói hagyományt, de ugyanúgy elrejteni, meghaladni akarták az individumot. Erre példa a szerzetesi aurájú Szjatoszlav Richter művészete, akinek rendszeres budapesti fellépései szolgáltatták a magyar zenei élet legnagyobb élményeit. Ránki Dezső így emlékezik: „Leírhatatlan személyes kisugárzása, egyedülálló fizikai, szellemi adottságai és tudása mellett hozzáállásának egyszerűsége, komolysága és becsületessége is évekre ellátott bennünket erővel, kedvvel a tanuláshoz, zenéléshez. Ő nem eljátszotta a műveket, hanem – mint a legnagyobb színészek – végigélte őket. Nem tudom, el lehet-e mesélni bárkinek azt a különleges jelenséget, amit személyisége, játéka alkotott.”

Richter fellépéseihez hasonló intellektuális izgalmat csak Glenn Gould lemezei jelenthettek. Gould a valaha volt egyik legkarizmatikusabb előadóművész. Zenélése a historizmus antitézise, hiszen autonóm módon újraalkotta a műveket, melyeket repertoárjára felvett. „Merjünk mindent másként játszani” - mintha ez lett volna a mottója. Zenélése hangzásában a modernizmushoz kötődik – talán a valahavolt legtranszparensebb zongorázás az övé; erősen intellektuális kisugárzása mintegy szerzetesi aura. 

Hogyan hatott mindez a Hármasfogatra?

Kocsis zongorázása néha „még Gouldnál is Gouldabb”,  a „mindent máshogyan játszani” elv, amely mindig mély meggyőződésből táplálkozik sokszor felvillanyozó, gondolkodásra késztető és vitára ingerlő. Billentése határozott, férfias, semmilyen kompromisszumot nem ismerő, minden pillanatban maximálisan intenzív. Az darabokat általában erőteljes, offenzív, sodró lendülettel „veszi be”, ugyanakkor félelmetes technikai uralommal mindvégig a kezében tartja. Fontos megjegyeznem, hogy az ilyen általánosításokra mindig szép számmal találhatóak kivételek. 

Kocsis zongorázása néha „még Gouldnál is Gouldabb”

De álljon itt példának ez a megrendítően szép Mozart zongoraverseny is, amely Kocsis egyik utolsó fellépése zongoristaként, és rácáfol szinte az összes fenti megállapításomra.

Ránki Dezső művészetére a legjellemzőbb véleményem szerint egy távolságtartó, zárkózott, az individumon túli letisztultság, amelyben semmi sem olcsó vagy hatást keltő, és mely teljesen mentes minden magamutogató elemtől. Hozzáállásában így Richter örökösének érzem leginkább, de az orosz pianista sötét tónusú alaphangjával szember Ránki zongorázása mindig plasztikus, világos hangzású, kontúros, a fortékban is tiszta hangzású. Erős intellektuális levegője van interpretációinak, amelyeket végig extrém koncentráció jellemez. Csengery Kristóf fogalmazta meg egy kritikájában: „az előadás, noha kommunikál, zárt és titokzatos marad.” A hallgató úgy érezheti eleinte, hogy Ránki a koncertjein egy hangzásideált keres, de aztán hamar kiderül, hogy ennél többről van szó: az egyetlen lehetséges megoldás keresése valójában nem egy zenei magatartás, hanem egy etikai kérdés kivetülése, amely a transzcendenciába tart. 

Ránki játéka a távolságtartó, zárkózott, az individumon túli letisztultság

Schiff András művészetével hosszabban tervezek foglalkozni a sorozat következő részeiben, de addig is hadd idézzem Somfai Lászlót, aki a nemzetközileg egyik legjelentősebb Haydn-kutató:

„(...) két évtizedes, hihetetlen erejű régihangszeres kísérletezés, áttörés, ízlésátformálás után képes volt felmutatni, hogy a "nagy fekete zongora" a haydni billentyűs zene szépségeinek-sajátosságainak feltárásában voltaképpen sokkal többre képes, mint hihettük akár Gould virtuozitásának vagy Brendel stílusismeretének kalauzolásával. Schiff keze alatt a modern hangszer szinte minden specifikust meg tud valósítani, méghozzá szerintem jobban, mint az autentikus instrumentum a fortepianisták átlagánál: gyors tempóban kéthangos kötések plasztikus előadását, transzparens basszusokat, különféle karakterű kantábilékat magas és mély regiszterekben egyaránt. Mindezt nem horowitzi bravúrként, hanem annak a gondolkodó muzsikusnak nagyravágyásával tette lemezein Schiff, akinek határozottan önálló véleménye van Haydnról, aki természetesen maga is jól ismeri a fortepianót, ekként tudja, hangzásban mit szeretne kihozni a másféle repertoárhoz tökéletesített modern hangszerből.” A teljes szöveg itt található.

Schiff a gondolkodó, nagyravágyó muzsikus

Végezetül ismét egy darab, amely mindhármójuk repertoárjában kitüntetett helyen szerepel, Bartók 3. zongoraversenye:

Kocsis Zoltán:

Ránki Dezső:

Schiff András:

Itt található egy interjú Schiffel többek között erről a versenyműről is, külön tekintettel a főtéma karakterére.

Zétényi Tamás