Van Schiff András repertoárjának egy olyan része – Beethoven 32 zongoraszonátája –, amely külön posztot érdemel mostani sorozatunkban.
Schiff diákkorában csak egy-egy Beethoven művet tanult meg, saját bevallása szerint nem érezte magáénak Beethoven nyelvezetét, még a koncerteken hallott a Waldstein-szonáta sem gyakorolt rá különösebb hatást. Azért a korai felvételei között találunk egy lemezt a kései bagatellekkel, amelyet az egykor Beethoven tulajdonában lévő, most a Nemzeti Múzeumban őrzött 1816-os Broadwood fortepianón rögzített Schiff.
Kicsit talán igazságtalan, hogy annyi szó esik azokról a szerzőkről, akiket Schiff nem játszik. Hogy hamarjában túl is essünk ezen, közismert Schiff averziója Liszttel szemben, saját bevallása szerint a kezei nem elég nagyok Rachmaninov zongoraműveihez, valamint Ravel és Sosztakovics műveket sem szokott műsorra tűzni. (Ezzel együtt itt látható egy nagyon érdekes videó, amelyen többek között Schiffnek egy fiatalkori Liszt-zongoraverseny felvételéből láthatunk egy rövid részletet 12:45-nél kezdődően, melyet a legendás Simon Albert vezényel).
Schiff saját bevallása szerint „mozarti és schuberti alkat”, ugyanakkor páratlanul széles az a merítés, amit rendszeresen játszik. Ennek a gerincét a germán repertoár: Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert és Schumann művészete adja, de Schiff rendszeresen foglalkozik Chopin, Smetana, Janácek és persze Bartók darabjaival is. Enciklopédikus típusú érdeklődés jellemzi, így Richterrel ellentétben nem „válogat” például a Beethoven szonáták közül, hanem teljes életműveket szokott koncertműsorra tűzni és lemezre venni. A műfajokat illetően vannak zongoraművészek, akik csak a zongora szólóirodalmát játsszák, mint például Szokolov, mások pedig csak kamara- és versenyművekkel lépnek a nyilvánosság elé, mint Martha Argerich. Schiff „mindenevő”, az előbb felsorolt műfajok mellet rendszeresen közreműködik például dalesteken is, máskor meg Bach Brandenburgi versenyeinek csembaló-szólamával is színpadra lép.
Mit is jelent az, ha egy emberre – legyen ő művész, értelmiségi, vagy közéleti személyiség – azt mondják, hogy írástudó? Ez egyfajta közéleti aktivitásra utal? A szorosan vett szakmai kérdéseken túlmutató állásfoglalásokat jelenti? Vagy pedig valamilyenféle ismeretterjesztést?
A szó eredeti jelentése a lexikonok szerint: „írni tud, azaz képes a Szent Könyveket betűhíven lemásolni. Mivel az írnokok a másolás során a szövegek tartalmával is mindenki másnál közelebbi kapcsolatba kerültek, a szövegmagyarázóivá is váltak.” Ez a kifejezés, a magyarázó, szerintem jól lefedi azt a tevékenységet, amelyet Schiff András a zenélés mellett folytat, legyen az zenei tárgyú írás, ismeretterjesztő dokumentumfilm vagy mesterkurzusokon való tanítás.
Ez a nemes hagyomány a muzsikusok között amúgy leginkább a zongoristákra jellemző, ilyen például Alfred Brendel, akinek a zenei tárgyú esszéi mellet több kötetnyi verse is megjelent, vagy a zenetudósként is kiemelkedőt alkotó Charles Rosen, aki a XVI. századi francia költészet specialistája is volt.
Schiff András közéleti állásfoglalásairól itt most nem tervezek részletesebben szólni (ebben az interjúban található erről pár gondolata), sokkal inkább a zenei tevékenységeitől nem elválasztható írásairól, tanításáról. Először is az esszéit érdemes sorra venni. Az ebben a kötetben található írásoknak már a címei jól kirajzolják Schiff érdeklődésének profilját:
Néhány írása a Wohltemperiertes Clavierról és Johann Sebastian Bach billentyűs hangszerekre írt műveinek előadásáról: Bach és a zongora, Goldberg-variációk, Joseph Haydn zongoraszonátái, Haydn, Beethoven és Schubert utolsó zongoraszonátái, Mozart - miért problematikus mű a K. 537?, Gondolatok a Mozart-évről, Mozart zongoraversenyeinek tolmácsolása, Schubert zongoraszonátái, Schumann zongoraműveinek különféle változatai, Chopin és példaképei, Bartók és a zongora, Sir Isaiah Berlin, Fischer Annie, Emlékeim Szvjatoszlav Richterről, Rövid emlékezés Frici bácsiról (Sándor Frigyesről), Emlékeim Rudolf Serkinről, Sir Georg Solti, Végh Sándor, Mondsee, Bevezető a "Kontrasztok" című sorozathoz, Cappella Andrea Barca, Hangversenyműsorok tervezése, A hangverseny-látogató tízparancsolata
A szövegeknek egy része egy-egy lemez vagy koncert „mellékterméke”, tehát kísérőfüzetbe vagy műsorfüzetbe készült eredetileg. Ezek között vannak forrásértékű tanulmányok is, mint például a Schubert szonátáiról szóló írás, némelyik pedig kisebb alkalmi szöveg, legyen az emlékezés egy pályatársra vagy pedig egy szellemes „egyperces”, mint például a Capella Andrea Barca névválasztásáról szóló írás.
Hasonló tevékenysége Schiffnek a televíziós ismeretterjesztés, amely lehet egy előadás vagy dokumentumfilm is, olyan szerzőkről mint Haydn és Bartók, Chopin vagy Schumann. Ezek közül is kiemelkedik a Schubertről szóló:
Talán mindezekből kirajzolódik egyfajta tudós hozzáállás a zenéhez. Schiff maga így vall erről: „sokat bíbelődöm partitúrák analizálásával. Érdekelnek a struktúrák, érdekel, hogy melyek egy mű összetevői, a komponálás módja.”
Érdekes, hogy miként változott Schiff hozzáállása a historikus előadói tradícióhoz. "Egész életemben erősen vonzódtam az idősekhez” írja Schiff, és itt olyan zenészekre gondol, mint Casals, Rudolf Serkin vagy Mieczyslaw Horszowski – csupa olyan előadó, akik játékát nem a historikus táborba szokás sorolni. Ugyanakkor Schiffet a „tudományos” igénye elvezette oda, hogy a korabeli előadásmódra vonatkozó forrásokat mind jól ismerje (Quantz, Leopold Mozart, C. P. E. Bach és mások művei). A kéziratokat is gondosan tanulmányozta, így fokról fokra egyre közelebb került a historikus előadói gyakorlathoz. Olyannyira, hogy a hangszerválasztás kérdésében – amely sokak szemében a historikusság legkardinálisabb kérdése, és ahol Schiff eleinte „konzervatív” módon többször is kiállt a modern zongora használata mellett – egy érdeles fordulatnak lehettünk tanúi: Schiff annak ellenére játszik egy 2015-ös lemezén Schubertet egy Brodman fortepianón, hogy egy korábbi Schubert-lemezének kísérőfüzetében még elítélte ennek a hangszernek a használatát (igaz, hogy elsősorban a koncerttermi megszólalás problematikusságára hivatkozva). Alex Ross, a New Yorker páratlanul kompetens és érzékeny kritikusa egy érdekes írást szentelt a B-dúr szonáta híres trillája kapcsán ennek a kérdésnek.
Hasonlóan figyelemreméltó egy 2013-as Beethoven lemez, amelyen Schiff a Diabelli variációkat már két különböző hangszeren, egy 1820-as Franz Brodman fortepianón, illetve egy 1921-es Bechstein zongorán is eljátssza. Itt található a lemezről egy poszt, amelyben a két különböző hangszeren készült verziókról külön ír a recenzens.
Az a fórum pedig, ahol mindezek a tudások, tapasztalatok jól lecsapódnak, a tanítás. Schiff nem vállal tanári állást sehol, de mesterkurzusokat rendszeresen tart, és szerencsére ezekről ma már több felvétel is fellelhető az interneten, alább egy válogatás:
Schiff András könyvében így emlékezik: „Felvettek Kadosa Pál osztályába (...) Ugyanebben az évben került a Kadosa-osztályba Kocsis Zoltán. (...) Emlékszem, először nekem volt órám, utánam következett Kocsis Zoli, akit mindig meghallgattam, mert nagyon imponált, és szörnyen inspirálónak éreztem a játékát. Jó baráti és kollegiális kapcsolatban voltunk. Óra után, egészen zárásig az épületben maradtunk: négykezeseztünk és két zongorán játszottunk. Végigjátszottuk a teljes zenekari irodalmat. Ez persze nemcsak Kadosának köszönhető, mindenesetre nagyon jellemző volt a Kadosát körülvevő légkörre. ”
A növendékek visszaemlékezései is szép képet rajzolnak Kadosa Pálról, erről a nagyszerű tanárról (aki amúgy zongoraművészi pályája mellett zeneszerző és neves műgyűjtő is volt). Érdemes ezt a riportfilmet is megtekinteni, amelyet 70-ik születésnapja alkalmából forgatottak (külön szeretném felhívni a figyelmet Kadosa kétzongorás szonátájára, amelyet Jandó Jenő és Schiff játszanak, és Ránki illetve Kocsis lapoznak…).
„Az aprómunkát Kadosa asszisztensei – Kurtág György, majd Rados Ferenc – végezték. Ők tanították a technikát és az analízist. Kadosa pedig intergrálta a tanultakat”
„Emlékszem, volt, hogy [Kurtág] feladott egyik óráról a másikra Schubert-dalokat. A Der Zwerget (A törpe) meg a Suleikas erster Gesangot (Zulejka első dala). Tizennégy évesen igazán vért izzadtam vele. Először én játszottam és Kocsis Zoli énekelt, aztán cseréltünk. Utána ki-ki kísérte a maga éneklését. Kurtág pedig csiszolgatta a hangzást, magyarázta a szöveg és a zenei hangok összefüggését. Új dimenziókat nyitott meg. Fanatikus volt, és sikerült bennünket is magával ragadnia.”
„Meggyőződésem, hogy Rados Ferenc minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze. Ezt mindenki tudná, ha hajlandó lenne közönség előtt fellépni. (...) Mindent egybevetve elmondhatom, azt hiszem, Rados Ferenctől tanultam a legtöbbet egész életemben. Persze nem egyszerű dolog Rados Ferenc növendékének lenni. (...) Tanítására nagyon jellemző, ahogy megfogalmazza kifogását, ha valaki játszik neki. Azt mondja például: »nem értem, amit játszol«. Rados ugyanis elsősorban azt követeli meg az embertől, hogy tudja, értse miről szól a zene, amit tolmácsol. És a zenét úgy kell tolmácsolni, hogy az is értse, aki nem tud kottát olvasni, vagy aki előtt nincs ott a kotta. A tolmácsolásból a hallgatónak ki kell hallania a mű harmóniai vázát, formáját, ritmusképleteit.”
Egyfelől fantasztikus lehet ilyen kiváló tanáregyéniségek és ilyen kivételes pályatársak között felnőni, ugyanakkor Schiff András 1979-ben disszidált Magyarországról – Londonban és New Yorkban telepedett le – és ennek okairól így írt: „A magyar zenei élet, a mostani generáció máig szenved ettől a gururendszertől. […] Ösztönösen úgy éreztem, ebből ki kell lépni, az ember nem ragadhat le. Meg kell tanulni mentőöv nélkül is úszni. Bennem már nem volt meg az a vágy, hogy megmutassak, jóváhagyassak mindent. Egy fiatal művésznek ki kell lépnie a pódiumra, és játszania kell. Akkor is, ha tudja, hogy még nem jó, amit csinál. Elsőre vagy tizedikre még nem is lehet jó. Nem gondoltam – ahogy ma sem gondolom –, hogy nincs már mit tanulnom, de egy idő után fel kell ismerni, hogy a tanár-növendék viszonyból ki kell szállni. Nagyot hibázik, aki ezt nem teszi meg: alapjában véve infantilis marad. Egyébként a guruk nem köteleznek senkit a maradásra. Ha mégis elmegy az ember hozzájuk, persze továbbra is mondják a magukét, és soha semmit sem fognak jónak találni. Ilyenkor kell azt mondani, hogy »na, sag’ schon!«”.
Forrás: ECM Records
„Ami Magyarországról való távozásomat illeti, abban szerepet játszott a »a három helyes fiúról«, a »hármasfogatról« szóló klisé is. Ezt egy darabig még kedvesnek is éreztem, sőt hízelgőnek is. Nagyon szép emlék a Kocsis Zolival és Ránki Dedivel játszott Mozart háromzongorás verseny. (...) Az emberek összecsapták a kezüket, hogy »jaj, milyen édes gyerekek!« ztán egy idő után ez már terhessé kezdett válni, kinőttünk belőle (...)”
Természetesen ez nem azt jelentette, hogy Schiff ezek után elzárkózott volna más zenészek megismerésétől, sőt Angliába költözése után hamarosan meghatározó új hatások érték. Addig a historikus előadói gyakorlat a korai felvételei alapján nem érintette meg, de itt megismerkedett George Malcommal, aki zongorista, csembalista, orgonista és karmester is volt egy személyben. Ő irányította rá Schiff figyelmét a fortepiano-ra és a korabeli előadói ismeretek előnyeire. Barátságukat és szakmai kapcsolatukat több négykezes felvétel őrzi, illetve Malcom többször vezényelte Schiffet zongoraversenyekben. „Különleges szerencse, hogy a sors George Malcolmmal is összehozott. Személyisége hatott a zongorázásomra is, a Bachhal és más szerzõkkel való nagyon intenzív foglalkozásra is.”
Egy másik nagy találkozásra ugyanazon a mesterkurzuson került sor, Végh Sándor hegedűművésszel, aki 1946-ban elhagyta Magyarországot. Legendás tanítását szerencsére egy felvétel őrzi. Életre szóló barátság és szakmai kapcsolat alakult ki közöttük, aminek megkoronázása a híres Mozart zongoraverseny-sorozat, amely Schiff szerint „az egyetlen hanglemezsorozatom, amelyet szívesen hallgatok”. 1986-ban, amikor Schiff feleségül veszi Yuuko Shiokawát, többek között azért is költöznek Salzburgba, mert ekkoriban Végh is ott élt.
Ez a két találkozás segítette Schiffet, hogy olyan Mozart-felvételekkel örvendeztesse meg a közönséget, mint az alábbi videó. Ennek a felvételnek az idején már se Malcom, se Végh nem élt, így Schiff elkezdett vezényelni – a mai napig folyamatosan dirigálja elsősorban Bach, Haydn, Mozart és Schubert műveit, döntő többségükben zongoraversenyeket a hangszer mellől.
„Annak idején ezeket Végh Sándorral adtuk elõ, hangversenyen és a lemezstúdióban is, amit fel nem cserélnék semmivel. De sajnos Végh Sándor már nem él, ami nagyon nagy baj. És Végh Sándor után nem vágyom a Mozart-versenyeket más karmesterrel játszani - a darabok viszont hiányoznak. S valahogy az jutott eszembe, megpróbálom hasznosítani, amit Végh Sándortól és másoktól ellestem, és ehhez összeállítok egy együttest a legjobb barátaimból, kollégáimból. A legtöbbjük játszott Végh Sándor Camerata Academicájában.“
A posztban található összes idézet a Schiff András - A zenéről, zeneszerzőkről, önmagamról című kötetből származik, illetve ebből az interjúból.
A Hármasfogat és a Marslakók című bejegyzésben Kocsis Zoltán, Ránki Dezső és Schiff András Zeneakadémiai éveit vizsglátam. Egészen különleges, hogy ezeknek a közös gyökereknek dacára pár évtized elteltével már mennyire más úton járnak ezek a zongoristák. A következőkben Haydn e-moll szonátájának első tételével szeretném bemutatni, hogy hogyan alakult a hármasfogat zongorázása.
Nem teljesen sportszerű persze egyetlen felvétel alapján összehasonlítani egész életműveket, hiszen minden zenész esetében vannak zeneszerzők, akik jobban fekszenek, más egy élő és egy stúdiófelvétel, illetve nagyon különbözhet a felvételek hangminősége is. Mégis, jól érződnek a hasonlóságok, és persze a különbségek is. Ennek megértéséhez érdemes szót ejteni arról a szellemi és zenei klímáról, amelyben mindhármuk pályafutása indult.
A második világháború után különböző irányzatok voltak az előadóművészetben. Egyfelől tovább élt az a romantikus előadói attitűd, amelyet például a zongoristák közül Vladimir Horowitz játéka jelenít meg jól. Ennek a zongorázásnak a lényege a kifejezés maximalizálására való törekvés, a virtuozitás, az eredetiség keresése, a „szép” hangzás. Ugyanakkor ezeknek a jellemzőknek a túlfeszítése, illetve általánosságban az énkultusz és individum túlzott előtérbe állítása ellen kialakult egy „személytelen” reakció.
Ennek egyik fő ága a modernizmus, amelynek jellemzői az objektív, személytelen hangvétel, az interpretáció terén a kottához való feltétlen ragaszkodás, egy hidegebb, objektívebb, intellektuális hozzáállás, a különböző előadói tradíciókkal szembeni legalábbis gyanakvás, a transzparens hangzásra való törekvés. Ezekre a legjobb példák Pierre Boulez (korai) felvételei, valamint a zongoristák közül Pollini egynéhány lemeze. Ezzel párhuzamosan jelentkezett a historizmus, amely egy történeti kutatásra támaszkodó és autenticitásra törekvõ interpretációs irányzat, és amely üdítően felfrissítette a hagyományos koncerttermi kánon interpretációit.
Mások lényegében folytatták a romantikus előadói hagyományt, de ugyanúgy elrejteni, meghaladni akarták az individumot. Erre példa a szerzetesi aurájú Szjatoszlav Richter művészete, akinek rendszeres budapesti fellépései szolgáltatták a magyar zenei élet legnagyobb élményeit. Ránki Dezső így emlékezik: „Leírhatatlan személyes kisugárzása, egyedülálló fizikai, szellemi adottságai és tudása mellett hozzáállásának egyszerűsége, komolysága és becsületessége is évekre ellátott bennünket erővel, kedvvel a tanuláshoz, zenéléshez. Ő nem eljátszotta a műveket, hanem – mint a legnagyobb színészek – végigélte őket. Nem tudom, el lehet-e mesélni bárkinek azt a különleges jelenséget, amit személyisége, játéka alkotott.”
Richter fellépéseihez hasonló intellektuális izgalmat csak Glenn Gould lemezei jelenthettek. Gould a valaha volt egyik legkarizmatikusabb előadóművész. Zenélése a historizmus antitézise, hiszen autonóm módon újraalkotta a műveket, melyeket repertoárjára felvett. „Merjünk mindent másként játszani” - mintha ez lett volna a mottója. Zenélése hangzásában a modernizmushoz kötődik – talán a valahavolt legtranszparensebb zongorázás az övé; erősen intellektuális kisugárzása mintegy szerzetesi aura.
Hogyan hatott mindez a Hármasfogatra?
Kocsis zongorázása néha „még Gouldnál is Gouldabb”, a „mindent máshogyan játszani” elv, amely mindig mély meggyőződésből táplálkozik sokszor felvillanyozó, gondolkodásra késztető és vitára ingerlő. Billentése határozott, férfias, semmilyen kompromisszumot nem ismerő, minden pillanatban maximálisan intenzív. Az darabokat általában erőteljes, offenzív, sodró lendülettel „veszi be”, ugyanakkor félelmetes technikai uralommal mindvégig a kezében tartja. Fontos megjegyeznem, hogy az ilyen általánosításokra mindig szép számmal találhatóak kivételek.
Kocsis zongorázása néha „még Gouldnál is Gouldabb”
De álljon itt példának ez a megrendítően szép Mozart zongoraverseny is, amely Kocsis egyik utolsó fellépése zongoristaként, és rácáfol szinte az összes fenti megállapításomra.
Ránki Dezső művészetére a legjellemzőbb véleményem szerint egy távolságtartó, zárkózott, az individumon túli letisztultság, amelyben semmi sem olcsó vagy hatást keltő, és mely teljesen mentes minden magamutogató elemtől. Hozzáállásában így Richter örökösének érzem leginkább, de az orosz pianista sötét tónusú alaphangjával szember Ránki zongorázása mindig plasztikus, világos hangzású, kontúros, a fortékban is tiszta hangzású. Erős intellektuális levegője van interpretációinak, amelyeket végig extrém koncentráció jellemez. Csengery Kristóf fogalmazta meg egy kritikájában: „az előadás, noha kommunikál, zárt és titokzatos marad.” A hallgató úgy érezheti eleinte, hogy Ránki a koncertjein egy hangzásideált keres, de aztán hamar kiderül, hogy ennél többről van szó: az egyetlen lehetséges megoldás keresése valójában nem egy zenei magatartás, hanem egy etikai kérdés kivetülése, amely a transzcendenciába tart.
Ránki játéka a távolságtartó, zárkózott, az individumon túli letisztultság
Schiff András művészetével hosszabban tervezek foglalkozni a sorozat következő részeiben, de addig is hadd idézzem Somfai Lászlót, aki a nemzetközileg egyik legjelentősebb Haydn-kutató:
„(...) két évtizedes, hihetetlen erejű régihangszeres kísérletezés, áttörés, ízlésátformálás után képes volt felmutatni, hogy a "nagy fekete zongora" a haydni billentyűs zene szépségeinek-sajátosságainak feltárásában voltaképpen sokkal többre képes, mint hihettük akár Gould virtuozitásának vagy Brendel stílusismeretének kalauzolásával. Schiff keze alatt a modern hangszer szinte minden specifikust meg tud valósítani, méghozzá szerintem jobban, mint az autentikus instrumentum a fortepianisták átlagánál: gyors tempóban kéthangos kötések plasztikus előadását, transzparens basszusokat, különféle karakterű kantábilékat magas és mély regiszterekben egyaránt. Mindezt nem horowitzi bravúrként, hanem annak a gondolkodó muzsikusnak nagyravágyásával tette lemezein Schiff, akinek határozottan önálló véleménye van Haydnról, aki természetesen maga is jól ismeri a fortepianót, ekként tudja, hangzásban mit szeretne kihozni a másféle repertoárhoz tökéletesített modern hangszerből.” A teljes szöveg itt található.
Schiff a gondolkodó, nagyravágyó muzsikus
Végezetül ismét egy darab, amely mindhármójuk repertoárjában kitüntetett helyen szerepel, Bartók 3. zongoraversenye:
Kocsis Zoltán:
Ránki Dezső:
Schiff András:
Itt található egy interjú Schiffel többek között erről a versenyműről is, külön tekintettel a főtéma karakterére.
Megjelent a World Music Charts Europe év végi összesítő listája, amely az év legjobb kétszáz világzenei lemezét tartalmazza. Lajkó Félix, Herczku Ági & Banda, a Buda Folk Band, a Söndörgő, a Kerekes Band és Lovász Írén felvételei a legjobbak között.
A listavezető Aziza Brahim-ot a hazai közönség a 2015-ös WOMEX-en láthatta. Tizedik helyen végzett Noura Mint Seymali, a mauritániai sivatagi blues nagykövete, aki a Hangvető és a CAFe Budapest közös szervezésében létrejött első Budapest Ritmo-n adott felejthetetlen koncertet a Müpa mellett felállított sátorban. A tizenötödik helyen végzett Tuuletar lemeze (Tules Maas Vedes Taivaal) épp a Hangvető által életre hívott Budapest A Cappella Fesztiválon mutatkozott be először. A vokális finn folk-pop négyes a a Budapest Ritmo-n is koncertezett.
Van olyan, hogy a világ három legnagyobb zongorsitája? És lehet az, hogy mind magyar?
A Kurtág György 90. születésnapjára publikált sorozatunk egyik posztja arra kereste a választ, hogy létezik-e, olyan, hogy a világ három legjobb komponistája egy adott időpontban. Ennek a felvetésnek mintájára annak a kérdésnek, hogy ki a világ három legjobb zongoristája egy adott időszakban, még annyi értelme sincsen, ugyanakkor, ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy ki a kedvenc zongoristája valakinek, arra már általában szokott válasz érkezni zenebarátoktól, zenészektől, zongoristáktól is. Én személy szerint már hallottam erre a kérdésre több esetben Magyarországon és külföldön is Kocsis Zoltán, Ránki Dezső vagy Schiff András nevét – azt a három zongoristát, akiket a köznyelv szívesen nevezett A Hármasfogatnak.
Kocsis Zoltánnak, akit mostantól sajnos már csak felvételeiről hallgathatunk, szinte bármelyik videója alatt lehet ilyen kommenteket találni. Íme egy félperces válogatás a teljesség igénye nélkül:
„...this is the best musical performance I've ever heard, of any instruments, of any styles. Brilliant!” Mirko Flpv 3 éve
„This is without exaggeration one of the most impressive & memorable piano recitals I've ever heard...” Erik Vertiest 4 éve
„Insane, wonderful, the best version ever!!!!!” Christina Granda 5 éve
Ránki Dezsőről is többször hallottam, amikor valaki a legnagyobb élő zongoristának nevezi. Két konkrét eset: egy a témához meglehetősen értő filmrendező muzsikus használta a fenti kifejezést, egy másik alkalommal pedig egy zeneakadémiai Brahms zongoraverseny után nyilatkozott hasonlóképpen egy kritikus. Erről a videóról pedig egy zongorista ismerősöm minden adandó alkalommal elmondja, hogy csupán ezért a koncertért még egy Kossuth-díjat érdemelne Ránki.
Enrico Fermi, az atombomba atyja egyszer állítólag rácsodálkozott, hogy milyen különleges hely lehet Budapest, ahonnan ennyi és ilyen kiváló tehetség („marslakók”) származik, mint Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő, Neumann János vagy Harsányi János. Fermi és mások is azt gyanították, hogy mindennek a gyökere az oktatásban lehet, és valóban, Wignernek, Neumann-nak és Harsányinak még a matematika-fizika tanára is közös volt a Fasori Gimnáziumban, Rátz László. A Hármasfogat esete is hasonló, mindhárman egyszerre jártak a Zeneakadémiára, ahol tanáruk Kadosa Pál volt. Kadosáról forgatott a Magyar Televízió egy riportfilmet, amely pont azzal kezdődik, ahogyan Kocsis, Ránki és Schiff Mozart hármasversenyét játsszák:
További fontos közös pont volt mindhármuk pályáján Kadosa két tanársegédje, Kurtág György és Rados Ferenc. Kurtág pedagógiai tevékenységéről itt olvashat bővebben, Rados Ferencről pedig ez az interjú Lenonidas Kavakos-szal (a világ legjobb hegedűsével?) ad hű képet. Mindhármukról lesz szó a blogon is.
A Hármasfogat fellépése a magyar zenei életben paradigmaváltást eredményezett, amelyről így ír egy kritikusuk:
„Kocsis, Ránki és Schiff fellépésével lassanként megváltozott a hazai zenei előadóművészet értékrendje: a magyar zenésztársadalom és persze a közönség igényesebb része hármuktól tanulta meg, hogy többé ne fogadjon el átgondolatlan produkciókat, ne tartsa az átszellemültség velejárójának a hangszeres kidolgozás pontatlanságát, ne tolerálja a művészi önkontroll hiányát. (...) az ő feszültségteli és emóciókban gazdag, de mindig az intellektus és a művészi bölcsesség által kiegyenlített játékából tanultunk zenét hallgatni, és ezt máig sem felejtettük el - ez a mércénk.”
Schiff András Beethoven-szonátaciklusából készített koncertfelvételei is szerepelnek a New York Times kiemelt ajándék-ajánlójában.
A Kossuth- és Grammy-díjas Schiff András, 2004 márciusa és 2006 májusa között a zürichi Tonhallléban adta elő Beethoven teljes szonátaciklusát. Az eredetileg sorozatként kiadott 32 szonátát most egy gyűjteményben hallgathatjuk meg 10 korongon. Az EMC Records új box-setjével a szonátaciklus koncertsorozatának ráadásműveihez is hozzájutunk, emellett egy angol és német nyelvű füzethez, amely Shiff Andrással készült interjúkat, beszélgetéseket tartalmaz.
"Schiff András olyan zongoraművész, aki szereti egyben lenyelni a zeneszerzőket, Beethoven 32 szonátáját is lenyelte, majd fél évszázadon át emésztette, mielőtt felvételt készített a zürichi koncertsorozaton." The New York Times
“A Beethoven-szonátákat logikusan három különbözõ csoportra lehet osztani: a koraiakra, a középsõkre, illetve a késõiekre. Számomra kronologikus sorrendben játszani õket a legmegyõzõbb, egyben legkielégítõbb. Egy gyenge láncszem sincs a harminckettõ között. A hallgató pedig így lépésrõl-lépésre tudja végigkövetni a fejlõdés folyamatát. Ez egy tanulási élmény, mi pedig társutazók vagyunk ezen a fantasztikus úton.” Schiff András
A limitált példányszámban elérhető különlegességet a Hangvető oldalán rendelheted meg.
Így viccel és káromkodik a legnagyobb magyar zongoraművész
Schiff Andrást meglehetősen ritkán ad interjút, talán azért, mert sajnálja az időt, amit nem a zenével tölthet és lássuk be, ilyen kvalitásokkal mi is kétszer meggondolnánk, hogy otthagyjuk-e a zongorát egy-két kérdésért.
A medici.tv videója azonban nem csak ezért unikális, Schiff a felvételen ugyanis nemhogy alig említ zeneszerzőt vagy zongorát, de kifejezetten banális kérdésekre válaszol, láthatóan jókedvűen. Nézz meg egy világhírű magyar művészt - jó értelemben vett - bohóckodás közben!
Schiff András egyetlen bűnös szenvedélyének a borivást tartja. Kedvenc művészeti alkotása, meglepő módon, nem egy zongoraverseny vagy Beethoven-szonáta, hanem Rembrandt Éjjeli őrjárata. Odavan a tésztáért, de csak, ha fogkeményre van főzve.
Ha király lehetne, első dolga a szolgák felszabadítása lenne. Igen, mindegyiké. A szupererők közül pedig azt választaná, amellyel megszüntethetné a zajokat. A legidegesítőbb zajok egyébként szerinte: “A fogorvos, ott is a fúrás. Egyes népszerű muzsikák. Igazából az összes. Túl hangosak.” - gondolja meg magát csibészes mosollyal.
Állatnak leginkább kutya, azon belül is labrador lenne, álomebédjének asztaltársasága pedig Bach és gyerekei lennének, ugyanakkor Liszt Ferenc az a zeneszerző, akivel nem tud azonosulni.
Egy lakatlan szigetre - zongorán kívül - könyveket vinne, valószínűleg Dante Isteni színjátékát és Tolsztojtól a Háború és békét. Ha nem tud elaludni, olvas, de igazából “megvannak az eszközeim. Csak koncentrálni kell”.
Schiff a kedvenc brácsás viccét is elmondja. Sajnos egy angolul jól érthető, de nehezen lefordítható szóvicc van benne. Az ügynök felhívja a brácsást, hogy vajon el tudná-e játszani a “Herold Itáliában”-t. (Can you play Harold in Italy? - Szó szerinti fordításban: El tudod játszani Haroldot Olaszországban?) A brácsás válasza: Ha fizetik az utiköltséget, bárhol. A vicc maga nem különösebben átütő - angolul sem -, azonban Schiff annyira vidám kuncogással mondja el, hogy egyszerűen muszáj nevetgélni vele együtt.
Őszinte embernek tartja magát, kedvenc káromkodása pedig értelemszerűen az anyanyelvéhez köthető: “Tudja, én magyar vagyok. A nyelvünk nagyon-nagyon gazdag. Mondok egy magyar káromkodást.” Itt egy, a magyarok által jól ismert mondás következik, majd Schiff, nevetgélve saját frivolságán: “Ne kérd, hogy lefordítsam’”
Ha szeretnéd hallani az egyik legnagyobb magyar zongoraművészt káromkodni, 02.46-nál megnézheted.
Világhírű zongoraművész és karmester, Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Chopin, Debussy, Dvořák, Janáček és Bartók műveinek egyik legkiválóbb előadója. A világ legnevesebb zenekaraival és karmestereivel dolgozik. Számos kritikus nevezte a zongora poétájának.
Schiff András 1953-ban született Budapesten. Zongorázni 5 évesen kezdett, majd 1960-ban a Fővárosi Zeneiskolában Vadász Erzsébet növendéke lett. Országosan ismertté 14 évesen lett, amikor első helyezést nyert a Magyar Televízió „Ki mit tud" című versenyén komolyzene kategóriában. 1968-tól hat évig tanult a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémián, diplomát azonban nem szerzett, amiről a következőképpen vall könyvében: “Tőlünk távol volt a politika. Persze láttunk mi is sok mindent, meg nekünk is kellett politikai gazdaságtant és dialektikus materializmust tanulnunk. De ezekről lehetett lógni, mert Kovács Dénestől, a Zeneakadémia akkori rektorától távol állt minden vaskalaposság. Mentesültünk a katonaság alól is, az ideológiai tárgyakat pedig senki sem vette komolyan. Nekem különben a mai napig nincs diplomám, mert nem szereztem jegyeket ezekből a tárgyakból. Mind a mai napig nem tudok sem dialektikusan, sem materialista módon zongorázni.”
Fotó: ECM Records / Nadia F. Romanini
Tanárai többek között Kadosa Pál, Rados Ferenc, Simon Albert, Kurtág György voltak. Kurtágról így ír: “Kurtágot rajongva szerettem… Egészen fantasztikusan magyarázott… Azóta sem láttam soha senkit, aki hozzá hasonló intenzitással lett volna képes égni, élni, és átélni a zenét, és nem ismerek senkit, aki ezt így lenne képes átadni. Ez az intenzitás jellemzi a zenéjét is. Intenzitás és sűrűség. Ez is az oka, hogy olyan rövid műveket ír, bár ő azt mondja, hogy a rövidség relatív, és ő nem is érzi rövidnek, egy néhány ütemből álló miniatűr az ő számára szimfónia, amelyben ott van a bevezetés, az expozíció, a kidolgozás, a visszatérés, a kóda. Ez lehet, hogy nem több öt hangnál.”
Rados Ferenccel - akit egyébként minden idők egyik legnagyobb zongorművészének tart - nem kezdődött felhőtlenül az együttműködés, azonban neki tulajdonítja, hogy megtanulta a zongorát: „Kíméletlen volt, könyörtelen, valósággal kitaposta az ember belét. A Ki mit tud? -beli szereplésem miatt nagy ellenszenvvel viseltetett irántam… Sokszor sírva mentem haza, sőt, megesett, hogy édesanyámat is behívta legorombítani: mit képzel a fiáról, amikor itt olyan tehetségek vannak, mint Kocsis, Ránki, Lantos, Falvai, Rohmann és Szokolay Gergely… Rados Ferenc módszeresen építette fel a tudásomat, neki köszönhetem, hogy megtanultam a hangszert.”
1974-től 1976-ig engedéllyel kamarazenét tanított a Zeneakadémián. Hangszeres szólistaként nemzetközi pályafutását 1979-ben kezdte, ugyanabban az évben, amikor Liszt Ferenc díjat is kapott. 79-ben hagyta el Magyarországot, Londonba majd az Egyesült Államokba költözött. Elsősorban zongoraművészként vált ismerté világszerte, de kezdetektől fogva aktív kamarazenész is. 87-től Salzburgban telepedett le, majd Firenzébe költözött.
Amerre megfordult, felforgatta a komolyzenei világot is. Salzburg mellett Mondseeben kamarazene-fesztivált szervezett, Heinz Holliger oboaművésszel megalapította a Svájci Ittingeni Zenei Napokat, 1998-ban Vicenzában tartotta meg az első Ommaggio a Palladio című koncertsorozatot. 1999-ben Capella Andrea Barca néven saját kamaraegyüttest szervezett. A weimari fesztivál művészeti vezetője volt, a salzburgi Mozart-héten kamaraegyüttesével több év alatt előadta Mozart összes zongoraversenyét, majd a zurichi Tonhallében 2004-2006 között eljátszotta Beethoven harminckét zongoraszonátáját a művek keletkezésének sorrendjében.
Az 90-es években már karmesterként is bemutatkozott, az első hangversenyeket a zongora mellől vezényelte.
1990-ben Grammy-díjat kapott Legjobb instrumentális szóló előadás (zenekar nélkül) kategóriában, Bach Angol szvitjeinek előadásáért. 1996-ban Kossuth-díjjat kapott, 2013-ban, 60. születésnapja alkalmából, a londoni Királyi Filharmóniai Társaság aranymedáljával tüntették ki. 2014. június 14-én a brit uralkodó, II. Erzsébet „a zeneművészetért kifejtett tevékenységéért” lovagi címmel tüntette ki. Schiff Andrásból így lett Sir Schiff.
Johan Sebastian Bachot tartja a legnagyobb zeneszerzőnek, nem véletlenül vele és gyerekeivel költene el ebédet, ha tehetné. A zongoraművészetről így vall:
“Abban a tudatban lépek ki a pódiumra, hogy küldetésem van: Bach, Mozart, Beethoven és Schubert zenéjének megszólaltatása. Egy Cézanne-képet kiakasztanak a múzeumban, és mindenki megnézheti. Egy Bach-mű kéziratát azonban hiába akasztják ki a falra, bármilyen szép is, csak akkor lesz Bach-mű, ha valaki kilép a pódiumra és megszólaltatja. Az elődadó médium a szerző és a közönség között. Nélküle az egész nyugati zenezirodalom holt kincs.”
Schiff Andrásról szóló sorozatunkban olvashat majd a világhírű zongoraművész tanárairól és pályatársairól, Schiff emigrációban eltöltött éveiről, megnézheti, hogyan viccel és káromkodik egy köztiszteletben álló művész, részletesen kitérünk Beethoven-ciklusára, illetve betekintést engedünk a művész repertoárjába is.
A sorozatot már csak azért is érdemes követni, mert aki figyelmesen olvassa a posztokat, hamarosan jelentkező nyereményjátkunkon limitált kiadású CD-gyűjteményt nyerhet, amely tartalmazza Beethoven egész szonátaciklusát Schiff András előadásában, a Tonhalle-i koncertsorozat ráadásműveit, valamint egy angol és német nyelvű füzetet, amelyben Schiff Andrással készült interjúkat és a művész gondolatait találjuk.
